Emlékezeteinkben úgy élt a Mezőtúri Lokomotív klub, mint a környék egyik legszínvonalasabb rockklubja, ahol a közönség is masszív rockerekből áll. Ebben a hiszemben indultunk útnak szombaton, hisz páran közülünk már megjárták Mezőtúrt, és mindegyikőnknek jó véleménye volt a helyről. Alátámasztotta ezt az emléket az is, hogy a hely myspace oldalán feltüntetett rengeteg koncert azt engedte hinni, hogy a klub fő specialitása még mindig az élő előadás. Olyannyira, hittünk ezeknek a benyomásoknak, hogy bátorkodtunk meghívni ide Dabasról a Lazulalánc csapatát, gondolván, hogy kellemes meglepetést okozunk nekik, egy kellemes hellyel.

Megérkezésünkkor még örvendeztünk, hogy nem változott a helyszín, és micsoda jó, hogy ilyen remekül, kis labirintus-szerűen, rendhagyóan megcsinálták ezt a klubot. Este hét körül, még csak páran lézengtek, de gondoltuk, hogy ez minden bizonnyal változni fog, hisz mindenfelé szórtuk a hírt, illetve plakátot csináltunk az estének, amit a szervezőknek is elküldtünk.  Belépve az ajtón ért minket az első csalódás. Plakát sehol, se hirdetés, műsorfüzet stb…! Ezzel egy időben az is eszünkbe villant, hogy idejövet eltévedtünk egy kicsit, és ennek köszönhetően bejártuk az egész városközpontot, de plakát sehol! Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmünket, gondoltuk nagy jámborsággal, és ezzel a mozdulattal bepakoltuk a cuccainkat. Miután beszereltünk, bekötöttünk, bekábeleztünk, kipróbáltunk, vártuk, hogy teljen az idő, és jöjjenek az emberek. Biztatóan hatott, hogy egy ágrólszakadt rocker-szerű alak, egy munkásruhás részeg, és egy farmerdzsekis (aminek a hátára nagy-Magyarország volt felhímezve olyan módon, hogy Stájerország, és Alsó- Ausztria is simán hozzánk tartozott) sokdioptriás szemüveges, félig skinhead társaságában esett be az ajtón, és már etették is a zenegépet Ossinannal, Tankcsapdával, meg Kárpátiával. Időközben megérkezett a Lazulalánc társulata is, akikkel kicsit többen lettünk. Lassan el is kezdtük műsorunkat, nem másnak, mint a fent említett három darab rajongónak, és a Lazulalánc tagjainak, akik hűségesen végignézték a programunkat, amit mi ugyanolyan hűségesen végig is játszottunk. Kis átszerelés után ők következtek, és mi kitartással szemléltük őket, akárcsak a három törzstag. Miközben mentek a koncertek, kintről már be-beszivárgott a tökig felhangosított zenegépből áradó Gáspárlaci „jégeső, zivataar”, és mire a Lazulaláncék befejezték, már valami ordenáré hangerővel váltották egymást olyan számok, mint a Fiesta „te quiero mi Bonita”, vagy Zoltán Erika örökbecsűje, a „szerelemre születtem, sokan mondták már nekem”, amire az addig előkerült négy-ötfős, festékes-kantárosgatyás-sapkávalszétnyomatottsérós „tömeg” fennhangon ordított. A koncert végeztével, csak úgy ellenőrzés képpen megkérdeztük a háromfős rajongótábort, hogy tudják- e ki zenélt, de nem tudták megmondani, sőt még beszélni se nagyon, mert addigra már úgy be volt baszva mind, hogy az egyik a saját maga által kilöttyentett sörön esett hanyatt. Nem vártunk több negatív ingerre, elkezdtünk szedelőzködni, majd miután elbúcsúztunk a Lazulalánctól (akik mellesleg még maradtak) elindultunk haza.

Igazi stresszként hatott ez az este, és az óta is megválaszolatlan kérdések sorát halmozta fel bennem, melyek közül a legfontosabbak ezek:
- Hogyan lehet az, hogy egy valaha színvonalas rockklub szombat este alkoholista helyiek gyűjtőhelye?
- Miért szerveznek egy helyre koncertet, ha leszarják jönnek-e vagy sem? (senki nem fogadott, le se szarták, hogy megérkeztünk)
- Miért van olyan hely, ahol inkább rossz szemmel néznek a meghívott csapatra, mint szívesen fogadnák? ( -sziasztok, mi vagyunk az egyik zenekar zenekar, megérkeztünk; -  gondoltam; )
- Miért van az, hogy szarba se nézik a zenekarok befektetett munkáját, és még arra sem képesek, hogy legalább a hely érdekében kicsit reklámozzák a rendezvényt? (Plakátokat, videot csináltunk, elküldtük a szervezőknek, ennek ellenére rá se basztak az egészre, pedig van helyi rádió, hirdetési felületek stb.. sőt maga a rendező srác még ki is hangsúlyozta, hogy ő nem vesz részt ezen a koncerten)

Összefoglalva és a tanulságokat levonva azt kerekedett ki a dologból, hogy sajnos ilyen is van. Nyilván erre azt mondják az ottani szervezők, hogy „nem muszáj jönni, ha nem tetszik” de szerintem nem ez a megoldás, illetve nem ez a kielégítő válasz erre.  Sose fogom megérteni azt, hogy minek erőltetni, ha a szervezőgárda már belefásult a koncertszervezésbe, megvalósításba. Sose fogom megérteni, hogy ha ennek ellenére mégis megszerveznek egy estét és hívnak két zenekart, akik tulajdonképpen ingyen elvállalják az egészet, készülnek, utaznak, várják az estét, miért nem tisztelik meg annyival őket (még ha amatőrök is) hogy megteszik, amit meg lehet annak érdekében, hogy legyen közönség, híre menjen a dolognak, hisz az ő érdekük is lenne. Szomorú, elkeserítő, és felháborító!

Mindegy most már, legalább a hamburger nem változott, az jó volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.