Azok a zenekarok, akikkel eddig életemben dolgom volt, mind-mind kicsit számkivetettek voltak a saját hazájukban. Annak ellenére is, hogy Magyarország-szerte azért némi ismeretséget tudhattak magukénak. Nem tudom, miért van ez, talán az lehet a magyarázata, hogy egyfajta partizán módszert követve egyengetjük utunkat, aminek a lényege, hogy mindent megpróbálunk saját erőből elérni, és nem adjuk meg a lehetőséget a helyi, és környékbeli zenével foglalkozó befolyásoló tényezőknek arra, hogy segítsenek, és ha már nekünk nem segíthetnek, akkor találnak maguknak másik játékszert, akiket kedvük szerint irányíthatnak. Nagy ívű, kicsit fellengzős szóösszetételnek tűnhet ez a „saját erőből” a kedves olvasó számára, de valójában, a felhangjaitól eltekintve tökéletesen fedi az igazságot.  

Ezt a kis bevezetőt a következő sorok megértéséhez szántam adalékanyagul, mert sajnos a múlt pénteken megrendezett 16. Sárréti Könnyűzenei Fesztiválon ismét a saját csapdánkba estünk, azaz a nagy önállóságunknak köszönhetően, gyakorlatilag mindegy volt, hogy jelen vagyunk a rendezvényen, avagy sem. Igazából nem is volt ez lényeges, hisz tétje sem nagyon volt ennek a versenynek, de azért elmesélem, hogy a világnak ezen elszigetelt sarkában hogyan is fedezik fel a tehetségeket, illetve mi módon támogatják azokat.

Talán azzal kellene kezdenem, hogy már nagyon régóta, több évtizede létezik a rendezvény helyszínéül funkcionáló városban egy zeneiskola, beszippantva a környékbeli tehetségeket, illetve kiközösítve az alkalmazkodni nem akarókat. Ez a műhely speciálisan könnyűzenei képzéssel foglalkozik, azaz gitárosokat, dobosokat stb… próbálnak felkészíteni a maguk módján a továbblépésre. Ennek az intézménynek a vezetője, alapítója alapozta meg hajdanán az akkor még első Sárréti Könnyűzenei Fesztivál életképességét, azóta is évről, évre megismételve ezt.

Kitűzték az ez évi verseny (ami már a 16. a sorban), időpontját, és összetoborozták a fellépőket is, majd elkezdődött a verseny...

Mi egy kis késéssel értünk célba teljesen gyanútlanul (na, ez azért nem teljesen igaz) igazi kihívásra számítva, felkészülve. Már megérkezésünkkor furcsa dolog történt. Egyik rég látott ismerősünk azzal fogadott, hogy „guttentág faszikáim, jöttetek az idei F….c díjkiosztóra?” Nem nagyon méltattuk válaszra a cimborát, hisz azt se tudtuk mit beszél. Inkább benéztünk, hisz már ment a műsor. A Franatic műsorának végére értünk be, akik nagy elánnal nyomták a Led Zeppelin Békés megyei feldolgozását, majd elköszöntek. Kis átszerelés után következett a Stargazer nevű csapat, és láss csodát, ennek a formációnak is ugyanaz volt az énekese, de ez még mind semmi, ugyanaz a régi vonalas rockzene képezte a műsorukat is, mint az előzőleg szerepelt Franaticnak, azzal a változtatással, hogy Zeppelin, meg Bon Jovi helyett Deep Purple-t, meg Rainbow-t nyomtak, természetesen szigorúan Békés megyei feelinggel, (ami annyit tesz, hogy a zenekar félkörívben az énekes mögött, egész végig ugyanazon a helyen ahol a kezdéskor felálltak, mintha beleszúrták volna őket a színpadba, illetve az énekes (metálpóló, rövidgatya, szandál)  erős falzetteket, és igen érdekes visszatéréseket produkálva, természetesen hatalmas vehemenciával).  Egyébként zeneileg nem volt rossz a mutatvány, csak kissé iskolásra, merevre sikeredett. Túl sok volt a betanult klisé, kevés a kreativitás.  Őket követte a Külön Utakon-ná avanzsált egykori Matter Of Course, Ibrányi Encimetál Endrével valamikori !SÚLY! gitárossal kiegészülve. Aki nem ismeri őket, annak mondanám el, hogy a Külön Utakon, egy színtiszta akusztikus csapat, két gitár, basszusgitár felállásban. Sajnos nekik nem a kreativitással volt gond, mert saját számokkal operálnak, hanem a hangosítás minősége csapta rájuk a kaput. Úgy szóltak kifelé a gitárok, mint amikor a fagyban elpattannak egy drótsodronyok, a halkabb résznél meg csak az ujjak, és a pengetők kaparászása hallatszott. Amikor az ének megszólalt akkor pedig egy-egy hangosabbra sikerült pengetésen kívül más harmónia nem jutott el hozzánk. A végére még a fiúk is elszúrták egypárszor, úgyhogy minden bizonnyal nem nagyon említik meg ezt az pénteket, úgy, mint életük legtökéletesebb napja. Következő versenyszám a Hopeless produkciója volt. Ők egy háromtagú, nagyon fiatal, de annál fantáziadúsabb modern rock/metál formáció. Külön értékeltem, hogy nem a zeneiskolához méltó oldschool rock vonalat követték. Kicsit bizonytalanok, rutintalanok voltak hangilag, zeneileg, de az irány, és a karakterek jók. Külön kiemelném az énekes/gitáros posztot betöltő Vaszkó Ivánt, aki fiatal kora ellenére meglepően profin mozgott a színpadon. Jó csapat lesznek ők, meglátjátok. Ötödikként lépett a zsűri elé (akiket egyébként én nem is tudtam beazonosítani, csak az este végén, mert szétszóródva, folyamatosan ki-be járkálva tették a dolgukat)az igen messziről, ha jól emlékszem Szeged környékéről érkezett Álomcore, akik a nevükkel ellentétben semmiféle core-t nem hordoztak a zenéjükben. Számomra a tökéletesen felejthető kategóriát képviselték, semmit nem nyújtottak, ami maradandó lett volna. Nem is igen tudom elképzelni hogyan érhette meg nekik olyan messziről elutazni ide, de minden bizonnyal erre is megvan a megfelelő magyarázat. Utolsó előtti fellépőként kapta meg a porondot az est egyik legfurcsább, de egyben az est  legszórakoztatóbb felállása, akik az egyszerűen leírható, és annál könnyebben kimondható A-The End-Re (adiendre) nevet választották. Így utólag rá kellett jönnöm, hogy a névválasztás tökéletes. Ugyanolyan volt zeneileg, is mint amilyen a név. Egyfajta fricska.  Próbatermi hangulatot varázsoltak nekünk, örökzöldek felsorakoztatásával, melyek között megtalálhattuk a Nirvanától kezdve, egészen Jack Black (Tenacious D) nagysikerű Kickapoo-jáig. Mind egy szálig rosszul eljátszva, hamisan énekelve, de mégis valami olyan hangulattal, hogy aki nézte őket egészen megvidámodott. Ők voltak az első olyan csapat, akik valamit megsejtettek nekünk abból, hogy hogyan is kellene működnie egy csapatnak a színpadon. Kicsit színpadiasak, erőltetettek voltak helyenként, de egészében olyan érzést kölcsönöztek nekünk hallgatóknak, mintha mi is részesei lennénk a zenekari próbáknak. Utolsónak következett a mi deviANTunk, és így utólag meg kell, hogy állapítsam, teljesen fölöslegesen. Már a beállás is úgy zajlott, hogy „kérném a lábdobot” egy ütés – „oké”. „Kérném a pergőt” egy ütés – „oké”, „kérném a cinneket” egy-egy ütés – „kész vagyunk” Rá is zendítettek a fiúk az első nótára, szigorúan a hc/metal keretein belül, aminek eredményeképpen legörbült a Ritchie Blackmore kőrock szólóihoz szokott idősödő közönség szája széle. Már az este elején sejtettük, hogy a színpadrengetés, és a vehemencia ezen a napon nem nyerő, és a jelenlévők sokkal inkább részesítik előnyben a hetvenes évek fekete-fehér, kissé elmosódott álomképeinek örökségét, mint a nyers valóságot. De sebaj, a remény hal meg utoljára, no meg kis lelki támaszt nyújtott, hogy a rendezvény főszervezője megsúgta nekünk, hogy neki a deviANT műsora volt a csúcspont ezen az estén (ezt a mondatot ne feledjétek, a későbbiekben szükség lesz rá) Velünk véget is ért a verseny, már csak az eredményhirdetés volt hátra. A döntéshozók elvonultak, és míg összedugták a fejüket a KIEZ szórakoztatta a nagyérdeműt, a már bevált, és ezen a színtéren különösképpen favorizált múltbéli bluesrockkal.  

Az eredményhirdetés nem hozott sem meglepetést, sem pedig dicsőséget a számunkra, de mindent összevetve közösen talán nem is vártuk. Persze azért hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy magunkban nem reménykedtünk egy kicsit, de mikor felhangzott a bírák első mondata, miszerint nagyon örülnek annak, hogy a fiatalok követik a régi hagyományokat (meg sem próbálnak újat alkotni) és méltón tolmácsolják a nagy elődök műveit (kreativitást még véletlenül sem mutatnak) újra felélesztik a rockzenét (pedig apáink helyet,  természetesen apáink értékeiből táplálkozva önmagukat kellene megtalálniuk,) elaludt bennünk a remény eddig is alig pislákoló lángja. Nem is térünk ki az eredményekre részletesebben, hisz nem lenne értelme senkinek kedvét szegni, mert legyen méltón büszke, aki úgy érzi, hogy tényleg megérdemelte a kiosztott díjat, és úgysem természetes, (bármennyire is annak látszik), a mosolya annak, akinek különféle elvonatkoztatott szándékból járt az elismerés.

Zárszóként visszaidéznék egy kis jelenetet, amire az előbbiekben felhívtuk a figyelmeteket. Amikor is rendezvény főszervezője megsúgta nekünk, hogy számára a deviANT műsora volt a csúcspont. Ugyanez az ember másnap azt súgta egyik ismerősünknek, „a deviANT dobosa annyira verte a dobot, hogy beleizzadt, pedig ez nem küzdősport”. Csak annyit tennénk hozzá, hogy ennek a műfajnak egyik alapkövetelménye ez, hisz az energiáról, illetve annak átadásáról, levezetéséről is szól, természetesen a zene mellett.

Köszönjük a jóindulatot.

Intermezzo:
1.  - persze hogy  ….ka nyeri a legjobb …s díját, ki más nyerné.
    - de még van hátra három zenekar?
    - akkor is.
2. - nefélj meglesz, a te fiad fogja nyerni!
    - köszi
3. - na mi lesz?
    - nyugi meglesz neki is.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.